És mi csak nevetünk, emberek

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Felhő a nadrágban című előadása kirobbanóan startol. A színészek terepszínű ruhában ordítják Majakovszkij szavait a forradalomról: Forradalom tör ki, ha…. és ti csak hallgattok emberek. Egyenesen nekünk szól, bár kissé érthetetlen, mert a hangosítás nem tökéletes, a jelenet alatt dübörgő zene szinte folyamatosan elnyomja a színészek hangját… A lényeget azonban úgy érzem megértettük.

Ezek után hatalmas váltás következett be. Mindenki színes ruhácskában bemutatkozik, és elmondja, hogy mennyire örül annak, hogy színházat csinálhat. Eleinte nevetségesek, a komikum átfordul tragikumba. A színésztől, akinek a legnagyobb a fizetése, levonnak húsz százalékot, mert a polgármesteri hivatalnál valakinek szüksége van rá. Egy másik nevetgélve jelenti ki, hogy pont annyi fizetése van, hogy ne kelljen semmilyen szociális problémára gondolnia amíg a nagy művészetet csinálja a színpadon. Látszólag mindenki boldog, hála a vezetőknek, hála a felsőbb hatalmaknak.

Elkezdődik egy etűd a száraz kenyérről. Különböző népdal adaptációkkal érzékeltetik, hogy milyen is a helyzet Szerbiában. Mi pedig csak nevetünk, és nevetünk. Nevetünk amikor azt halljuk, hogy penészes kenyeret kell enni, nevetünk mikor azt halljuk, hogy a kenyér olyan kemény, hogy embert lehetne ölni vele. Félelmetesnek találom, hogy a nézők ennyire el tudják ragadtatni magukat, nevetnek a formán, de a tartalom nem jut el hozzájuk. Számos hasonló pillanat volt még az előadásban. Az egyik szereplő egy jelenet előtt visszakozott. Rögtön jött is hátulról a bekiabálás: Csináljad, mert élvezik. Ezen is nevettünk. Később elmeséli, hogy pontosan mi is az Angazsált színház. Egyfajta politikai színházról beszél, mégis több annál. Számunkra, akiknek ez a fogalom még ismeretlen volt, talán a „művészkedős” színházra gondolhatunk az alapján, amiről a színésznő beszél. Ő ezt nem akarja csinálni: Nem azért jártam ki az öt év színművészetit, hogy a rendező azt mondja, gyere fel a színpadra és ne játssz semmit. Az önirónia itt is határtalan. Persze mi ezen is csak nevettünk. De hogy miért nevettünk? Nem tudom. Ebben az egész előadásban semmi nevetséges nem volt. Azt hiszem, amikor szembesítenek valamivel, amire másképp nem tudunk reagálni, akkor nevet az ember, ha kell, ha nem. Itt nem az előadásra nem tudtunk reagálni, hanem arra, hogy talán nincs is olyan messze tőlünk Szerbia, mint ahogy gondolnánk.

 

 

CST

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s