A belénk hatoló tekintetről

Ősrégi színházi közhely, hogy csak az a színész vetemedik önálló estre, akit elunt már rendezője és igazgatója végképp kiszeretett belőle. Így volt ez a mára már divatjamúlt autoriter igazgatói-rendezői színházaknál, és mai részvételi, közösségi, nem hierarchikus struktúrájú, roppant emberközpontú előadóművészeti alakulatoknál is.

Öregedő színészek segélykiáltását látjuk ilyenkor, a már nem – még nem állapotot, amikor tágas ívben elkerülik a szerepek és a nagy, klasszikus szerzők aggastyánjainak cameo-i még nem találtak rájuk. A színházi világ következetesen kegyetlen. Olyan mint az élet. Az elején minden elérhető, beérett korban az egész világ a miénk, a vége felé már a kutyának sem kellünk.

Ezekért is feltűnő, hogy a HolapUtán fesztivál harmadik napjára Renczés Viktória marosvásárhelyi színésztanonc önálló előadását ajánlja a műsorfüzet. És azért is, hogy lesz még valaki vele a színpadon, de arra végül nem került sor. De nem estünk ettől kértségbe. Fegyelmezett nézőként kitártuk szívünket és vártuk csábítást Bilibók Anita rendezésében, Hateha címmel..

Pechünkre.

Nem azért lettünk szerelmesek Renczés Viktóriába, mert szép, fiatal és tehetséges. Ezek ma már alapvetései a színpadi munkának és megemlítésük diszkriminatívnak is hat.. Hanem azért, mert elhittünk neki mindent. Fiolából adagolta eltátott szánkba a cseppes-kanalas orvosságot. Első szavával kezdve lebénított, székhez szegezett, uralkodott rajtunk, Befolyásolt, manipulált és teljesen megszállta gondolatainkat. Persze akkorra már semmilyen önállással nem rendelkeztünk már.

Pedig a Szigligeti Stúdió emeleti termében azon kivül, hogy kiáll a színész középre és elmondja amit okvetlen közölni akar, az égvilágon semmi sem történik. De ez viszont roppant intenzíven. Renczés Viktória láthatatlan, de annál rafináltabb eszköztárának teljes palettáját ránk zúdítja. Ez nála élet-halál kérdése. Történeteit meánderszerűen csavargatja. Amikor azt hinnénk, hogy épp kiszól, máris egy másiknál tart. Megejtő egyszerűséggel hangzanak el a csalódás, megcsalatás, szomorúság, reménytelenség ólomsúlyú részletei. Renczés Viktória sokat tud az élettől. Talán túlságosan is. Naivából játékosan dívába fordul, pöttyös zoknijával ordenáré műanyag papucsba bújik, de hirtelen magassarkú eleganciával vonul tovább, mintha a világszínpad ragyogó kifutójáról mosolyogna le ránk, egyszerű halandókra. Renczés Viktória egyszerre láttatja a totális függetlenséget és az annál is nagyobb színészi alázatot. Mintha előadott sorstragédiái kizárólag a mi érdekünket szolgálnák. Jobbulásunkat, gyarapodásunkat, gazdagodásunkat. Szemei átható ragyogásával.

Sebesi István

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s