Ébresztő, Néző!

A fiatal női test izmai megfeszülnek, vergődik az áldozati oltáron, minden vörös és valami zúg. Így indul a Tavasz ébredése a Harag György Társulat előadásában a VII. HolnapUtán Fesztiválon.

Az első benyomással jön a kérdés, hogy fog működni a díszlet: a tornatermi bak, a trambulin, és a később bekerülő az ugrókötelek? Áldozati oltárrá, keresztté, meg koporsóvá változnak vagy megmaradnak az ifjonti erő jelvényeinek?

Frank Wedekind szövegében a gyerekek szenvednek attól, hogy a felnőttek nem világosítják fel őket szexuális téren. Több egyéni történet jelenik meg: a lány, akit megerőszakolnak és teherbe esik, a két egymásra találó fiú, a gyerek, aki kilátástalannak látja életét, ezért öngyilkos lesz és egy másik, akit valami megóv ettől. Kíváncsi voltam, Györfi Csaba rendezése mennyire fogja aktualizálni az amúgy a 19. század végén született történetet, illetve hogy mennyire van erre tulajdonképpen szükség, hiszen a mai nagy szexuális nyitottság mögött is ott bujkál jócskán az ál- vagy csak pusztán öntudatlan szemérem.
Mintha megkettőzve érzékeltük volna az eseményeket a verbális és nonverbális közvetítés által. Egyrészt ott volt a szöveg – ami azért néhol nem volt teljesen érthető – másrészt a legkisebb kézfej mozdulat is sűrítette a generációk problémáit: a kézfejek eltakarják a szemet, a szájat, hallgatni kell a belső kérdésekkel, a szexualitást nem lehet felvállalni. A felnőttből gyerek lesz, mert nem mer válaszolni, elzárkózik az ostromló kérdésektől. Például a tömeg átnyújtja az anyát a lány felett, aki mint csecsemő küzd a szavakkal, a szülői szemérem (álszemérem, öntudatlan szemérem?) képe.

Lehet, hogy az egymásba érő testek, hangulatok, szimbólumok sodrása miatt a történet veszített az érthetőségéből, de legyek őszinte! Annyira vitt magával minden, nem kerestem a réseket az előadás közben. Meghatódtam a két fiú egymásra találásán, a testek egymásba fonódtak, de nemtelen és tiszta volt az egész találkozás; szenvedtem én is a szereplőkkel, sok elhangzott vád a bőröm alá hatolt, és néha magamhoz kellett téríteni a néha más szempontból zavaró váltásokkal, törésekkel az előadás sodrában.
Aztán szerencsére jött a feloldás a zárójelenetben: A segítség maga a közösség, akik nem hagyják, hogy a második fiú is elvesse magától az életet. A tragikum után talán túl könnyednek is tűnt, de legalább visszavezet az életbe. Nekem, azt hiszem, így kellett.

Két kínlódás között kell engedni a jónak…

 

SHR

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s