Örömjáték a meggyeskerben

Duplán is szerencsés a színházkedvelő nagyváradi közönség. Van egyrészt az egyre bővülő Stúdió. Három szinten szinten mindennel rendelkezik: próbahelyek, különböző méretű játszó terek, közösségi termek és mindenek előtt a befelé és az udvarra kifelé is szolgáló büfé. Még a Sonnenfeld nyomda korszakából megőrzött art deco ihletésű ablakrácsok csak tetézik a magyar hemiszférában párját ritkító komplexum nyújtotta gazdag élményt, amihez, irigykedve bár, de teljes mellszélességgel mellette állva kívánjuk, hogy még százhúsz évig éljen.

Másrészt itt van Novák Eszter, akinek sok mindenen túl azt is köszönhetjük, hogy Nagyváradon visszatérő vendégek a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem színész szakos növendékei. Most épp az idei HolnapUtán Fesztiválon a végzős zenés színház szakosok.

A Meggyeskertet, leánykori nevén Cseresznyéskertet adják. De pontosabb a meggyet használni, hiszen Firsz, a 87 éves inas is annak befőzését emlegeti, amikor egyre halkuló hangján a régmúltra emlékezik. Csehov utolsó színművét 1904-ben írta, de mintha épp ma fejezte volna be. A remekművek márcsak ilyenek. A mához szólnak. A szép emlékű múltat idézik. A szebb jövőt kísértik. Még ha az reménytelen is. Főleg, ha Isten is besegít. Ahogyan segítőkészségét többször is emlegetik a darabban.

Csehov komédiának írta ezt a darabját is. De az elmúlt száz évben a nem oroszul játszott előadások inkább a melankólia szirupjával átitatott veretes tragédiák. Sok a szereplő, de szerencsére az ötödik felvonás végére már nagyjából tudjuk, hogy ki, kicsoda, kivel, mikor és hol. Mindenkinek van legalább egy monológja. Általában szívhez szólóak, keresik az élet értelmét, szomorúak annak hiábavalóságától. És ráadásul jön az orv nagytőke és az enciklopédiában is szereplő meggyeskert a haszonlesés áldozatává válik. És benne mindenki, az egykori tiszti egyenruhát hordókat közben postai és vasúti alkalmazottakra váltott vendégsereg minden egyes tagja is. Igen, a régi világ tragikus hirtelenséggel elmúlik és jön helyette az ismeretlen jövő. Hajdan az államszocializmus szürkeségében a nézőtéren özvegy tábornoknék és deklasszáltnak minősített földbirtokosnék találtak magukra Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja sóhajtozásaiban. A világ drámairodalmának talán leghálásabb szerepében Csehov nemcsak a XIX-XX. század fordulója par excellance női mivoltjának ezernyi színét sűrítette a kacér, mondhatni ledér szépasszony bőrébe. A későbbi világkataklizmát is megjósolta. Az elavult társadalmi berendezkedés tarthatatlanságát. Igazának megvalósulása váratott még pár évet magára. Csehov már nem élte meg a cár és birodalmának végét. A Meggyeskert megírása után meg is halt 64 évesen. De minduntalan életre kel.

Mint ahogy a Stúdióban Zsótér Sándor rendezésében. A legendás rendező és tanár nem lehetett jelen következő premierjének előkészítése miatt. De Novák Eszter akinek amúgy is tanítványai a fellépő diákok, kezébe vette az irányítást. A Stúdió adottságait maximálisan kihasználva, az eredeti budapesti helyszínhez hasonlóan Nagyváradon is három teremben, lépcsőházban, folyosón, de még az udvaron is játszatja növendékeit. Leendő szakmájuknak megfelelően csillogó tisztasággal és harmóniával dalra is fakadnak olykor. Titokban tartja ugyan a fesztivál műsorfüzete a zeneanyag összeállítóját, betanítóját, de többek között Kodályt vagy Schubertet felismertük azért. A tisztaság a játékmódra is erősen jellemző. Öröm nézni azt a színészt, aki még nem vértezte fel magát a rutin, az állandóság, a megszokás, a beleuntság atomtámadást is kiálló páncéljával. Zsótér amúgy is híres arról, hogy egyetemi kurzusnak beillő próbafolyamatai során a legmegátalkodottabb színészt is fel tudja rázni, le tudja bontani védekezésre kifejlesztett sallangjait, hogy a készülő előadásnak megfelelőkkel formálja újjá. Hát még ha azok a színészek ily munkára-harcra készek, mint a Meggyeskert szereplői. Világmegváltó vehemnciájuk lélegzetelállító. Koncentrációjuk példamutató. A legszívbemarkolóbb pillanatokban is úgy görbül sírásra ajkuk, hogy a következő mozdulatnál már pont ellenkező irányba fordul, mert már ott tartunk a jelenetben. Egymásra hangoltságuk, egymást figyelésük az egyre ritkuló ensemble játékot juttatják eszünkbe. A múlt egyik szépemlékű szegletét. Pedig “csak” egy komédiával van dolgunk.

 

 

Sebesi István

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s