Bolhából ugráló elefántot – Shakespeare nap a HolnapUtánon

Én annyira boldog vagyok, majd kiugrok a bőrömből! Végre, ezen a napon értelmet nyert az egész fesztivál tematikája és célja: klasszikusok kortárs nyelven, a mai nemzedék számára érvényes fogalmazásban. Hát ezt akartam látni!”– meséli szombat este, vacsora mellett, még mindig a nemrég lejárt SZFE-s előadás okozta kábulatban a HolnapUtán fesztivál egyik szervezője. „Vannak pillanatok – vallja be utána – amikor elvesztem a hitem abban, amit csinálok, sőt olykor az egész színházban, de vannak ezek a pillanatok, amelyek minden egyebet törölnek.” Ezzel sokan vagyunk így, azt gondolom, nem először hallom ezt a mondatot, és éppen azért elemien fontosak a mostanihoz hasonló fesztiválok, hogy a parázs sose hűljön ki, sőt, friss levegőhöz jutva lángra kapjon és felperzselje a világot. Ami a lángot életben tartja, az éppen a versenytársak/alkotótársak irányába való nyitottság, kíváncsiság, a konkurencia ismerete és alázatos csodálata. Ennek a szikráját éreztem a héten pattogni, emberekről emberekre, társulatról társulatra.

A kortárs színház műveléséhez elengedhetetlen a friss szellem, de ez megannyi formában megnyilvánulhat, amint ez a repertoárban is megmutatkozott. Kellenek a fiatal alkotók, új energiák, elképzelések, új formák, aktualitás szülte gondolatok, de fontos, hogy ne feledjük: ami régi, ami klasszikus, az nem elavult, csak egy olyan keret, amelyből megfakult, vagy kiesett a kép, és újat kíván magába. „Az a jó a klasszikusokban, hogy mindenki ismeri, előre tudjuk, hogy a tragédia hősei meghalnak vagy megőrülnek, a komédiában a szerelmesek egymásra találnak és minden jó ha a vége jó, ezért az alkotóknak nem arra kell törekedni, hogy a történetet megértessék a közönséggel, hanem, hogy kitöltsék és kiteljesítsék a maguk matériájával” – magyarázza mellettem a Moszkvában, egy sör mellett, a fesztiválról tudósító rádiós barátom, asztali szomszédjának, aki nem látta az előadásokat. Erre az óriási előnyre a budapesti SZFE előadásra harapott rá leginkább, jól átrágva, aztán széttépve a Shakespeare-i történetet. Hogy legyen mit összerakni, eltúlozni, kifigurázni, megváltoztatni, megérteni.

A szombati nap egyébként teljes egészében a túlzásokról, hiperlatívuszokról, erőfitogtatásról, giccsig menő értékhalmozásról szólt, tekintsük csak a színész workshop kergető performanszát, vagy az azt követő két Shakespeare: Ahogy tetszik előadást. De ezt egyáltalán nem pejoratíve kell érteni, sőt azt gondolom, ezek is színház releváns tartalmai, sőt. A túlzás mindig kiemel valami egészen banálisat. A néző feladata az elefánttól eljutni a bolháig. Vagy csak vidáman bámulni az ugráló elefántot. Kinek Ahogy tetszik.

A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem harmadéves színművész hallgatóinak előadása e is a giccsig menő, mesés, gyermeki túlzást választotta legfőbb kifejező eszközéül, persze ez nem tekinthető külső kulcsnak egy Shakespeare vígjáték esetében. Gyermekként a Shakespeare-i szövegek ezen sajátosságával nem tudtam mit kezdeni, de ma már igencsak inspirálónak tartom, és úgy tűnik, Keresztes Attila osztályfőnök, rendező is így van ezzel. „Ebben a hagyományos rendezésben a szereplők, mint rajzfilmfigurák jelennek meg”– diktálja a Próbakőt alakító színésztanonc már az előadás után, a büfében, hogy a fesztivál végi kimerültségemet látva könnyítse a munkámat. Lehet, nem is sejtette, hogy ezzel valóban kiindulópontot adott az előadás megfejtéséhez. Gyermeki szem. Egy kiskamasz szerelme, vívódásai, kíváncsisága, rajongása sikerei, kudarcai egy felnőtt történetben. A képtelenségig groteszk.

A színpadon látunk metál zenére transzban vergődő kvázi emóst, leszbikus csókjelenetet, aranykeretes festmény fedelű bőröndöt, selfie kamerába mondott monológot, telefonnal kamerázott és újrajátszott jelenetet, hallunk ismert, megunt zenéket, stb. A giccsre, mint egészen tudatosan választott esztétikai minőség felvállalása a Karib tenger kalózai zenéjére levezényelt tapsrend alatt teljesedik ki igazán. Ez a pont teszi a teljes komolytalanságot komollyá. Vagy fordítva. A két minőség a dikcióban és a színészi játékban is gyakran ellenpontozódik, jó példa erre Próbakő vagy éppen Rozalinda megformálása.

Tökéletes táptalaja a giccsnek természetesen nem más, mint a szerelem. A romantika röhejessé torzítása egyszerre valósul meg vizuális és verbális közhelyekben. Az ardenni erdő óriási, telemázolt rajzlap a háttérben. Rozalinda neve áll rajta, óriási gyöngybetűkkel, elszórt szavak a szerelmes versekből, mindenféle méretű szívecskék, virágok, szivárvány, napocska, vírusként terjedő dobozemberke mém. Erre már csak az Orlando felbukkanása tetéz rá, a mellén és fenekén virító Rozalinda tetoválásokkal. Csöpögős verseit nem ő maga olvassa fel, hanem a többi szereplő, ő csak transz-lázban égő szemeivel illusztrálja a sorokat. Érdekes, hogy a rendezés minden pillére: a smink, frizura, jelmez, díszlet, zene, szöveg, színészi játék, bármi ami szerelmet artikulál, az túlzott és hamis, kivéve tulajdonképpen az érzés elkövetőjének, Orladonak viselkedését. A színészi játékban nincsenek felesleges, túláradó gesztusok, ripacskodó mozdulatok, deklamáció. Az ő szerelme a tekintetében van, a többit a környezete veri vissza torzított visszhangként. De a többi felvonultatott szerelmi szálból sem hiányoznak a közhelyek: virágeső, piros fény, erotikus zene, mikulás sapka, vagy éppen kacér emojik. Primér következtetés: „fuck luv”, fenébe az álságos, képtelen szerelemmel, ami csak akkor válik elviselhetővé, ha sikerül megszabadulni a fárasztó körítéstől. Csakhogy mielőtt lekerülne, hirtelen véget ér az előadás.

A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak ugyanazon témájú produkciója egészen más szintekre emeli a túlzás fogalmát. Nem csupán esztétikájában formálja a darabot, de funkciójában, egész lényében is. A minden szinten és rétegben bekövetkező torzulások meglepetésszerűen, intenzitásukat tekintve kifejezetten sokkolóan fűződnek egymásba. Amilyen kicsi a tér, annyira nagy az a skála amit színészileg és kulturálisan is bejárnak, mintha az egész világot a színpadra akarnák sűríteni. „Színház az egész világ”– és ezt nem késlekednek bizonyítani.

Felvonultatják a zenei paletta szinte minden létező színét, a musicaltől a pop, r&b, rap, disco, jazz, swing, hiphop, klasszikus és elektronikuson át a spirituális, templomi énekekig. A zenét van, hogy hangfalakból szolgáltatják, vagy telefonról, de maguk a színészek is énekelnek, zenélnek, sőt egy fantasztikus jelenetben, a belassított verekedést élő beat-boxszal kísérik. Mozgásban könnyedén váltanak kortárs és modern táncból, néptáncba, legényesben, szteppbe vagy éppen balettbe. Szövegben pedig magyarból angolba, franciába, németbe, oroszba, sőt még a helyzet kedvéért románba is. És valahogyan ez mind felfoghatatlanul jól áll nekik. Ezen kívül tobzódnak az intertextualitásban, mind a kortárs irodalomból, mind filmművészetből bőségesen merítve: kedvenceim a 2017. év egyik legfontosabb filmje, A négyzet majom alakja, amelyet zseniálisan alakít az ifjú színész, vagy ugyanazon év másik meghatározó alkotásának, az Egy szent szarvas meggyilkolásának egyik motívuma. A hivatkozás és asszociáció dömping állandó lüktetésben váltakozik a történet darabkáival.

Az előadás teljes egészében nélkülözi a linearitást, egységes vonalvezetést, ez egyaránt vonatkozik a szövegre, a dramaturgiára, a szereposztásra és a színészi játékra is. A jelenetek mozaikszerűek, a szerepek forognak, mindegyik színész újraformálja a karaktert. A drámaszövegből monológ és dialógus csutkákat őriznek meg, amely köré saját asszociációs mezejüket építik. A gesztusban jól érződik egy erős rendezői koncepció, de színészi input is, témákat dolgoznak fel történet helyett. Mégis kerek és egész, amit kapunk, nem töredékesség nem okoz hiányérzetet. Mágikus egyensúlyban mozog líra és humor, statika és dinamika, a játék a rájátszás. Miután a tehetség az ötletek tűzijátékával felrobbantotta a színpadot körülvevő nézőteret is, megvolt a létramászás, akrobatika, 3 sor néző fölötti átugrás, slow motion mozgás, zenei és fizikai talentum megmutatása, izmos testek villantása, 2 böfögés és fingás közt egyéb imitációs hangi adottságok és testi zajok bejátszása, robogón szörfölés, stb., akkor behoznak egy játékkígyót, bűvölni kezdik, és az eddigiekre lapot húznak az egészre egy ilyen mondattal: „Bocsi, hadd mutassuk meg milyen sok mindenre vagyunk képesek!” Zseniális!

Az előadás úgy ahogy van, tökéletes vizsgaelőadás. Felismerhető benne az ifj. Vidnyánszky Attila – Vecsei H. Miklós duó energikussága, de a színészosztály közös elvetemültsége, mindenre készsége is. Erre bizonyságot ad egyébként az esti kocsmázás közben improvizált kamu eljegyzés jelenetük is, amellyel az egész Moszkvát meghódították. Elsöprő erejük a precizitásban rejlik, illetve a gondos válogatásban. Rengeteg minden történik, sokkol, robbant, hipnotizál, fáraszt, de semmi nem válik erőltetetté, minden elem megtalálja a helyét. A líra is, a komolytalanság is. Az elképesztő humorból csak néhány feledhetetlen momentumot emelnék ki, ilyen a félbelvágott kindertojásból spriccelő művér és a szerepből való kiszólás: ”Segítség, túlvágtam”. A párbaj ellenfél erőfitogtatása, ahol az elhajított vasrúd, majd porszívó, zajos kíséretben, mint a bumeráng visszatér, és amely jelenet majdnem balul sül el, hiszen a színész dobása nem sikerül és a cső egy nézőre esik, de az elkövető roppant eleganciával elnézést is kér. Imádtam az udvarlási jeleneteket is, ahol csípős paprikát rágnak a szenvedés maximalizálásáért vagy a Shakespeare sorai közé locsolóverset tűzdelnek. Egyszerűen, mikor az ember azt hinné már a maxon van, ezt nem lehet fokozni, ők akkor is megteszik. Hogy hol van a mondanivaló? Ott ugrál minden sorában és a sorok közt. Igen, a bolha.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s