A Váróterem Projekt Bánk Bán? Jelen!-je középiskolásoknak szóló tantermi előadás. Belépve egy átlag osztályterem adottságait fedezhetjük fel. Mindenfélével telepakolt padok, ételszag, nyüzsgő diákok.
Elkezdődik a játék. A szereplők a katedra elé gyülekeznek, majd a Bánk Bán-t játszó színész kellékeket vesz ki egy bőröndből, és továbbadja társainak. Minden szereplőt egy kellék jellemez. Ottó kereszt-fülbevalót kap, Gertrudis lovaglópálcát, Bánk bilincset, Petúr maszkot, Melinda kalapot, Biberach pedig övtáskát. Megjelölik ezzel a szereplők helyzetét, jellemét, nem utolsó sorban megkönnyítve a diákoknak az azonosítást. Ezen kívül minden szereplő otthagyja egyedi szignóját a táblán. Egy grafológusnak könnyű dolga lenne felállítani a személyiségtípusokat ezek alapján. Valamint nem utolsó sorban, a diákoknak könnyebb személyhez kötni így a neveket.
A tábla végig szerves része az előadásnak. A szereplők nem csak felírják neveiket, hanem gyakorlatilag a táblán gyilkolnak. Egy gyors mozdulattal letörlik annak a nevét, aki meghal. Talán ez mondható az előadás egyik legjobban kitalált metódusának. Egyik pillanatban még a szemünk előtt van a név, majd hirtelen eltűnik, és csak az üresség marad. Hiába marad ott a szereplő a teremben, identitása megsemmisült.
Az előadás szövege a diákokra, valamint egy tanóra idejére szabva adaptálja az eredeti művet. Az eredeti szöveg részleteit felkarolja az egyszerű történetmesélés. Nem a tananyag átadása a cél, hanem az, hogy a színházi élmény kiegészítse, tartalommal töltse fel az iskolában tanultakat. Külön a javára írható a szövegkönyvnek, hogy nem próbál szívességet tenni a huszonegyedik századi tinédzser szlengnek. Egyszerűen, logikusan használja a nyelvet. Ahol az események felpörgetésére van szükség, ott gyorsan, három mondatban összefoglalja az egyik szereplő a történteket.
Gertrudis és Ottó nem feltétlenül a megtestesült gonosz, és Bánk Bán sem feltétlenül áldozat. Joguk van eldönteni a diákoknak, hogyan ítéljék meg az adott szereplők döntéseit. Az sem nyilvánvaló, hogy mit jelent ebben a drámában, ha az egyik szereplő szereti a másikat. Vagy hogy éppenséggel gyűlöli. Mennyire szabályozza a társadalmi pozíció az emberi kapcsolatokat?
Egy másik fontos vonulata az előadásnak a hatalom témája köré épül. Biberach turkálni kezd az egyik diáklány tolltartójában, benyúl a diákok padjába, az egyik fiúnak beleeszik az ételébe. Ottó kiszedi az egyik lány alól a széket. Mert megteheti. Ő egy felnőtt. Egy herceg. Egy színész. A színházat hagyni kell működni, még ha bele is tapos a személyes teredbe. Ha az ember színházba megy, igyekszik betartani az intézmény és etikett szabályait. De mi történik, ha a színház „házhoz” jön és önkényesen használja a teret? Persze, a (tizenéves!) diáknak megvan a lehetősége, hogy nemet mondjon, csak jogosultnak érzi-e magát rá?
Petúr később petíciót oszt a diákoknak. Lázadnának, vagy sem? Nincs igazán jelentősége sem tétje ennek a felszólításnak. A diákok aláírják, mert a színész azt kérte. Petúr mégis ordít velük, amiért nincs meg bennük a nemzeti szellem, a lázadó szikra. Viszont az előadás utolsó interakciójának már igenis van tétje. A néző bírává válik. Ítéletet hozni egy ember fölött egy fiktív szituációban sem egyszerű, még ha annak is tűnhet. A hatalom képes arra, hogy embereket felemeljen, vagy porba zúzzon.
Az előadás fontos kérdések elé állítja a nézőt. Egy tinédzser számára a Bánk Bán mondanivalójából sokkal fontosabb jellemekről, az érzések kuszaságáról, vagy az egyén és hatalom viszonyáról beszélni, erre kiválóan ráéreztek az alkotók. Nem tananyagként, és nem is a tananyagot helyettesítő alkotásként ajánlják fel az előadást, hanem arra adnak lehetőséget, hogy a diákok megtalálják önmagukat, környezetüket a drámában egy tanórányi időre.
Brassai Eszter
nézőpont 