HolnapUtán: Kopott életek egy ház falán

Sokan kutatták már az idő természetét. Miként kapcsolódik a múlt, a jelen és a jövő? Hogyan hatnak egymásra? Valóság-e a jelen, amiben élünk?

A kolozsvári Váróterem Projekt Liget című előadásának szereplői kollektív énként lépnek be a stúdióterembe. Nem a színpadról kezdenek bele történetük elmesélésébe, hanem közülünk, nézők közül. Akár mi is lehetnénk. Eleinte zavaros, hogy kik ők, és miért mondják el azt, amit. A színpad egyik sarkából megszólal egy női hang: szeretne róla beszélni? A színpadon elhelyezett bútorokról (dívány, fotel) is egyből arra a következtetésre juthatunk nézőként: terápián vagyunk. S ha időközben át is alakul ez a tér családi házzá, akkor is úgy működik, mint egy terápiás szoba.

A történet középpontjában a szülőfalujába hazatérő színésznő áll. Hozzá kapcsolódnak a szereplők, ő az első dominó, ami borítja a többit. A színésznő el akarja adni a családi házat, pakolás közben olyan családi ereklyék kerülnek elő, amelyek segíthetnek értelmet, magyarázatot találni élete történéseiben, történéseire. Mert, hogy boldogtalan. Látszólag azért, mert nem látja, mi is a célja ezen a Földön. Ahogy sok más ember sem, csak nem mindenkinek van ideje ezen rágódni. A többieknek is megvan egyenként a maga drámája. A kisváros középszerűségében élnek, próbálkoznak. Keresik azt, ami csupán halványan létezik. Monológjaik is csak halványan tükrözik életüket, problémáikat. Nincs ereje annak, amit mondanak, még akkor sem, ha súlyos dolgokról beszélnek. Értjük a történetüket, mégsem érezzük őket. A kevesebb legtöbbször több. Viszont a túl kevés megölheti azt, ami amúgy életképes lenne. Ha már hiányérzet: a jelmez sem egységes. Míg néhány szereplő semleges jelmezt visel, addig a kamionsofőr és párjának ruhája sztereotipikusnak tűnik, de nem elég nyomatékos ahhoz, hogy a néző felé egyértelmű jelentést hordozzon.

Aztán lassacskán a szereplők karakterekké válnak. Mindenkiről megtudunk egy monológnyi információt, majd a köztük lévő viszony is kirajzolódik a párbeszédek által. Emellett viszont néha újra átlépnek kollektív szereplőbe, néha meg az az érzése lehet a nézőnek, hogy minden alak csak egy susogó hang a színésznő fejében. Mint egy migrén. Bár az előadásban többször is előfordul kiszólás, egy olyan valóban interaktív helyzet van, amikor a színészek egyértelműen szerepükből kilépve beszélnek a közönséghez. Mit vinnél magaddal a régi családi házadból, ha el kéne adnod? Mi az, ami a kézzel foghatót, a felértékelhetőt másik dimenzióba helyezheti? Miért kötődünk bizonyos tárgyakhoz, helyszínekhez? A szereplők mind a múltjuk kézzel fogható bizonyítékaihoz vannak láncolva. Visszatérve, a színésznő is ebbe kapaszkodik, biztos pontot keres saját illetve felmenői múltjában, ami értelmet ad mindannak, ami a jelenben történik. Más szereplő jelenéről éppen ez a gesztus rántja le a látszat leplét. Ami valakiben örömteli emléket idéz, az másban élete tragédiáját. Ahány ember, annyi jelentéssel bírhat egy bizony tárgy vagy helyszín. Egy családi ház több ember sorsát cipelheti magával.

Lehetséges a téridőben utazni. Csak emlékek kellenek hozzá. A múlt mindig részese marad a jelennek. Beleég a maradandóba, beépül az idő végtelen folyamába.

Brassai Eszter

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s