HolnapUtán: Boldogságkeresés Bábel-tornyának tövében

Az adaptációk mindig izgalmasan hatnak, egy művészeti alkotás újrateremtődik egy másikban. Szabó T. Anna, a nagyváradi társulat Senki madara című előadásának alapjául szolgáló kisregénye is hasonló átalakulásról szól, bizonyítva, hogy a művészet az újrateremtés eszköze.

Az előadás kezdetekor a két szereplő a függöny előtt ül egymás mellett. A nézőkkel együtt várják, hogy megkezdődjön az előadás. Replikáik a Godot-ra várva szereplőit idézik. A ceremóniamesterként működő színész egyre türelmetlenebb. Feláll, kisétál, aztán vissza. Fészkelődik. Majd végre elcsendesedik a terem.

Amint a függöny felgördül, a realitásból átkerülünk a mesevilágba, jobban mondva egy furcsa kavalkádba, ahol egymás mellett léteznek nyelvek, kultúrák, művészeti ágak, személyiségek. A ceremóniamester és társa két külön kultúrát képviselnek. Az egyik próbál alkalmazkodni a másikhoz. Szimbiózisban vannak, amely többé-kevésbé, de működni látszik. Ennek analógiája az élő zenekar és a keverőpult egymásba fonódása. Bár kissé furcsán hat, de érthető, mit jelent: autentikus és a modern egymás mellett. Ez a két elem végig jelen van a színpadon, míg az ugyancsak ellentétpárba állítható helyszínek folyamatosan váltják egymást.

A nagyváros, mint a művészetek (ágak, irányzatok) furcsa kavalkádja jelenik meg. Minden állandó változásban van, felértékelődik, átértékelődik. A városban élőknek nem mindig világos, mit jelent a művészet. Nem biztos, hogy értik is mindazt, amit kinyilatkoztatnak. A művészet személyes jelentéseiről sem tudnak. Felszínesen sorolják a neveket, hirdetik azt, ami éppen trendi. Ezt a trendiséget húzza alá a kirívó színekkel megtöltött díszlet és jelmez, valamint a szereplők kifutót idéző gesztusai is.

A pusztaság egészem másfajta művészetet képvisel. Egyetlen díszlete a fa, amely, ugye, a már említett Godot-ra várva egyik leghangsúlyosabb motívuma. Kultúrkörökön átívelő jelentéstartalmai: az örökkévalóság, az élet, a tudás.
A pusztán csak Tátos van és az állatok. Feltétel nélkül egymáshoz tartoznak. Megvan a ritmusuk, egymásra mozognak, és ez természetes. Ösztönvilág. Aztán megjelennek a darvak, és velük együtt Tori. A puszta nyers elemeibe beékelődik egy kecses, idegen elem. Tátos a zene, Tori a festészet. Tátos fekete ruhát visel, Tori fehéret. Jin és Jang. Összetartoznak. Össze kell, hogy tartozzanak. A daru az örök szerelem jelentését hordozza magában. Ám a szerelem, bár benne rejlik az öröklét, néha az elengedést is jelenti. Ez a valóság. A többi csupán szimbólum. A Godot-ra várva szereplői is ezt a kétségbeesett egymásba kapaszkodást próbálják megőrizni. Furcsa párhuzamként jelennek meg a szerelmespár története mellett. A szereplők várnak. Próbálkoznak. Majd megint csak várnak.

Tátos az előadás végén darumadarakat hajtogat, Tori pedig fest, alkotó tevékenységük funkcionális, a boldogsághoz kell. Tori azért fest, hogy megfesse mindazt, ami mulandó. mert a mulandóság fájdalmas. Tátos darumadarakat hajt, mert arra vágyik, hogy kívánsága teljesüljön. Hogy mit is kíván, az a nézőre van bízva.

A művészet képes arra, hogy örökkévalóvá tegye a mulandót, de nem teljes egészében. Az elhalványodás elkerülhetetlen. Az ember akkor lehet boldog, ha ezt elfogadja, illetve ha elhatározza magát a boldogságra. Ha az ember kimondja, hogy boldog, azzá is válik. Még ha nem is igaz.

 

Brassai Eszter
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s