Arany karkötő otthonra

A fesztivál záróelőadása az Úrhatnám polgár. Minden néző aranyozott karszalagot kap belépéskor, épp illik a színház bársonyfüggönyéhez és az arannyal díszített falakhoz. Ez a tér is hordozza magában azt a pompát, amit a színpadon megjelenő világ elénktár: kifutó, csillogás, lakkcipő, vakufény.

Az előadás aktualitása a szelfivilágban kétségtelen. Ma már mindenki megoszthatja a véleményét, bárki hozzászólhat bármihez. A sznobéria, a hozzánemértés, az eröltetett feltörekvés ölt formát. Jourdain karaktere jeleníti meg a társadalomnak ezt a részét. Ő az, aki saját filozófust, szabót, zenészeket és táncosokat alkalmaz, hogy a külvilág fele megmutassa, mennyire művelt és mennyire ért a kultúrához. A rendezői- és zenész próbálkozásai pontosan megmutatják, hogy mennyit ért hozzá… Az előadás üzenete nemcsak metaforákon keresztül, hanem konkrétan is ki van mondva, hiszen egy fontos problémáról van szó: a néző értse is, amit lát; illetve: a néző tudja, hogy mikor kell tapsolni és mikor kell csendben ülni. Jourdain feltörekvése nem elítélendő, hiszen miért vetnénk meg azt, aki művészetet és filozófiát akar tanulni. A baj akkor kezdődik, amikor azt mondja: én a fennségeknek akarok tetszeni.

Lányát csak olyan emberhez adja hozzá, akinek pénze van és nem ahhoz, akibe szerelmes. Itt vesznek el a valódi értékek az anyagi dolgok mellett. Az előadás épp ekkor kerül egyszerre a legkomikusabb és legtragikusabb pontjára. Jourdain a teljes kiszolgáltatottság szélére kerül, maga körül már mindenkit csak a pénz tükrében lát: egy érték, ami nélkül nem élhetünk, de mellé mégis negativitás társul. Épp ettől válik széppé az utolsó kép, ahogy mindenkit beborít az arany, egy kifeszített tablót látunk. Az előadás teljes ideje alatt egy fehérre meszelt szobor áll a színpad szélén, a szereposztás vívómesterként titulálja, azonban annál többről van szó. A szerző jelenlétét mutathatja, vagy Jourdain belső hangját, aki néha tört ragad ellene, és aki a végén az aranytalicskában tolja ki a kifutóra az összeomlott úrhatnámot.

Az előadás különlegessége a jelenidejűség, a jelen pillanat használata (elvégre a jelenünk problémáiról beszél). A színpadi történések mellett, a játékkal egy időben minden alkalommal születik egy új festmény is, amit egy képzőművész az aznap esti előadás inspirációja nyomán fest meg: így ez mindig más lesz, ahogyan nyilván az előadás is egy kicsit változik, a jelen alakítja azt. Valamint a produkcióban élő zenét hallhatunk és láthatunk, így ez is mndig a néző előtt jön létre.

A sepsiszentgyörgyiek Úrhatnám polgára korunk felületességét, tetszeni vágyását mutatja meg: a Facebook világát, ahol mindenki olyan képet formálhat magáról, amilyet szeretne, ahol mindenkinek lehet véleménye, ízlésesen és ízléstelenül egyaránt. Az anyagiasság, a kiüresedett és felszínes kapcsolatok helyzetét állítja elénk. Molière műve a 17. században született. Úgy tűnik, ezeket a kérdéseket azóta sem tudtuk le, vagy csak a kor mindig újrafogalmazza magának őket. Mi meg a válaszokat.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s