Igen, ilyen történetem nekem is van. KIADJAMAGÁT – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

A marosvásárhelyi színművészetisek jól megvicceltek minket. Bemegyek a terembe, ahol útbaigazítanak, mondván, hogy a színpadra van építve a nézőtér. Oké, leülök. Akkor meg észreveszem, hogy a színpadon semmi más nincs, csak a nézőtér, előtte meg talán 2 méternyi hely, de az csak nem elég játszani!

És mire ezt kigondoltam, puff, már el is kezdődött az előadás, a színészek berobbantak a játéktérre, amit ezúttal az eredeti nézőtér, az odaszögezett székek jelentettek. Előjöttek, mint a gyerekek a bújocska végén: Ha-ha, itt vagyunk, nem találtál meg! Ez a kölyök-energia és pörgés fűzte át az egész előadást. Közvetlenek voltak, feltárták előttünk a titkaikat.

Az előadást nem a párbeszédek jellemezték, a legfőbb narrációs forma a monológ volt. Gyerekeket láttunk huszonéves fiatalok képében, akik a múltjukról beszéltek. Részletekbe menően pontosan emlékezett mindenki a saját történetére, a saját bántalmára: hogy milyen színű volt a váza, ami eltörött; mit mondott anya apának veszekedés közben; milyen leves volt azon a családi ebéden, amikor a gyerekek mostohaanyja végre nem volt ott és beszélhettek az apjukkal; milyen színű pólót viselt a srác, aki az első csókot adta.

A szöveg képiessége miatt nem használtak kellékeket az előadásban. A színészek szavaikkal festették meg a látványt. A monológokkal a néző képzeletére hatottak, ott formálódott meg az a világ, ami mindannyiunkban közös. A saját csészémet láttam az asztalon, az első biciklimet, az én első nagy szerelmemet az óvódából. Ezek a pillanatok befolyásolják a jelent. A múlt szerves része a jövő alakulásának.

Az előadás pörgése megjelenítette a felnőttek gyerekes tulajdonságait is: hirtelen döntéshozás, hirtelen elköltött pénz és hirtelen felvett kölcsön, hirtelen válás, hirtelen hazavitt nő, hirtelen pofon. A történetek egyre inkább fokozódtak, minden mese egyre fájdalmasabbá vált. A színészeken is látszott az, hogy mennyire együtt dolgoznak, mennyire figyelnek társukra, segítik őt a pillanat megteremtésében. Az előadás energiáját együtt tartották fenn. Használtak egy videókamerát, olykor abba mondták bele saját történetüket. A második felvonásban már a néző elé tették oda a gépet: Tessék, mondd a te történeted! vagy Tessék, ez akár rólad is szólhatna!

A közönség együtt haladt a játszókkal: nevettek a poénokon és együtt mélyültek el egy-egy történet kapcsán. Ilyen pont volt az utolsó monológ is. Talán a legszemélyesebb volt olyan értelemben, hogy az előadó, amikor vágyairól beszélt, belecsempészte azt is, hogy ő bizony szeretne színésznő lenni, szeretne Kolozsváron, Londonban és Budapesten játszani egyszerre, aztán meg csak egy boldog életet, mint mindenki más. Csak azt mondta, amire bárki más is vágyna, nem nagy kérések ezek, valahogy senkinek sem sikerül mindet megvalósítani. Biztosan a rendszer miatt. Vagy biztosan a szülők miatt. Vagy a gyerek miatt…

Egy szobabelsőt láttam magam előtt, egy olyan otthont, ahol nem jó lenni. Ahol mindenki mindig jelen van, mindenki lát mindenkit, nincs magán szféra, csak akkor, ha a történetüket őszintén megoszthatják, ebben lelik meg önmegvalósításukat. Milyen szépen bánik az idővel a színház: megszületik a néző szeme előtt a jelen pillanatban egy olyan történet, ami valójában a múltban játszódik. Játék. Akkor most ez valóban egy gyerekszoba-e, ahol bármi megtörténhet, vagy csak színház? Na, és ott vajon mi történhet meg?

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s