Panorámakép a nézőről. A NÉZŐ – Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Amikor az ember belép a színházba előadás előtt, amikor a naftlin illatú néni is, az öltönyös, tornacipős unoka is, a jól fésült pár is, az összes protokoll vendég késve bár, de megérkezett és elfoglalta a helyét, akkor leoltják a fényeket. A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve megkívánná, hogy az előző felsorolás a nézők különbözőségéről hosszabb legyen, mert az előadás rengeteg embertípust jelenített meg. Mintha minden jelenet egy fénykép lett volna, ahová összeálltak egy csoporttá, ünnepelni a színházba járást, ünnepelni önmagukat. Radu Afrim előadása esetén azonban, ha képet szerettünk volna készíteni a nézőkről, akkor annak panorámafotónak kellett volna lennie, hogy mindenki elférjen benne.

De térjünk vissza oda, hogy leoltják a villanyt, és ezzel elringatják a nézőt, csak a színpad fénye világít, máshová nem nézhetünk, ott bármi történhet annak érdekében, hogy új világot teremtsenek az alkotók. A néző…-ben ez megteremtődik, a dölt és álló betűs nézőben is. Az afrimi világ illuzórikussága teljesen megfordította a világot. A temesváriak koncepciója szerint a valódi néző a színpad mögött ül, szemben önmagával. A rózsaszínhajú, kétarcú énekesnő, a titokzatos, csillogó ruhás hölgy néha teljesen felborította, amit elképzelt a közönség. Egy kört formált az egész színház, ebben az előadásban a sötétben ülők szerves részei voltak a játéknak akkor is, ha semmi interakció nem történt a játszókkal. Annak ellenére, hogy a befogadókról szól ez az előadás, hogy nincs történet, csak töredékek, mégis elvarázsolódik az, aki a sötétben ül. A szürreális világ a valóság egy sarkított, más eszközökkel nehezen kifejezhető szeletét mutatja meg. Néhány etüdnek van története, amit összefog „ültető Aranka” karaktere, néhány meg az illúziókeltéssel, a giccs és az elvont jelmezek, alakok használatával válik elemeltté és teatrálissá. Különösen abszurd képet kölcsönöz az előadásnak, hogy sok idős színészt használ a rendező, ellenpólusként egy gyereket is, aki beül a nézőtérre. Ő a remény arra, hogy majd, ha a sok idősödő  ember nem fog színházba járni, lesz, aki átvegye a helyüket a székeken. Az idő elmúlása nem csak a nézőket játszókban jelent meg: kiöregedett színésznő, a pályáról lecsúszóban lévő hölgy, Csehov Három nővére, perfúziós nővérekkel. A színház örökérvényűségére kérdez rá ez az előadás.  Az előadás alapvető tapasztalata, hogy a nézőt a színész teszi nézővé és fordítva: nincs egyik a másik nélkül.

Az előadás végén elhangzó monológot a Csata Zsolt által alakított vendégszínész mondja el az előtte tátongó, foghíjas nézőtérről. Az üres székeken a halott nézők – egykori bérletesek –  szellemei ülnek, akik mára már csak fantomként járnak vissza. A legutolsó villanás a színpadon a teljesen üres nézőteret mutatja meg. Eltűntek az előadás főszereplői.

Az alkotás nem a mintaközönséget jelenítette meg, nem volt benne a „Hogyan vislekedjünk a színházban?”: ez a produkció elhívta a nézőt a következő előadásra is, visszahívta őt a színházba.

Kovács Emese

fotó: Bodoni István

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s