Az élet seb.
A munka seb.
A párkapcsolatok sebek.
A barátságok sebek.
A színház seb.
Tulajdonképpen minden seb, amivel szemben elvárásokat támasztunk. Az elmúlt időszakban pedig mintha mindenkinek megnőtt volna az elvárása mindenkivel szemben – negatív értelemben: az elvárás megnőtt, de az egyéni hozzájárulás drasztikusan csökkent. Nem működik egy adok kapok. Zombiságba fordultak a viszonyaink, egy olyan csöndbe, amely mindent felfal, elemészt.
Ebből a felismerésből indítottunk, és feltett szándékunk, hogy elvárásainkat fokozatosan leépítve (mind az alkotókét, mind a majdani közönségét) egy olyan előadást hozzunk létre, amely sebgyógyító lesz a maga módján. Nem gügyögünk a nézők fülébe, nem erőszakolunk orrukra rózsaszín szemüveget, hanem rábírjuk a bennünk szunnyadó életigenlést, hogy törjön a felszínre.
Még mindig csak transzcendentálisan tudok fogalmazni.
És igen – a képek minősége továbbra is megkérdőjelezhető.
