A szakmám és én 12.

Szöcskéink ezúttal a színpadon túlra merészkedtek és ott kerdezősködtek. Karetka Adalbert, irodalmi titkár válaszolt pár kérdésünkre.
524719_598982640167126_85692470_n

Mi a te történeted, hogy sodródtál ide?

Tényleg csak idesodródtam, nem sok közöm volt a színházhoz azelőtt, bár váradi egyetemistaként be-belógtunk egy-egy  előadásra, nem jelentettek nagy élményt. Aztán úgy alakult, hogy újságíróként kellett részt vennem a 2007-ben bemutatott Csárdáskirálynő című előadáson, s persze írnom róla. Hogy miket írtam, már nem emlékszem pontosan, az biztos, hogy nem volt túlságosan hízelgő, a címben például szerepelt az agónia kifejezés. 🙂 Ebből aztán lett egy kisebbfajta botrány, többen megkeresték a szerkesztőséget, hogy ezt hogy képzelem, sőt, egy színész is felhívott, s hosszasan beszélt az akkori körülményekről. Már akkor érezhető volt, hogy a társulatból sokan elégedetlenek, s valamilyen változást szeretnének. Ez volt az első közvetlen kapcsolatom ezzel a közeggel, ami  nem volt ugyan kifejezetten pozitív élmény, mégis úgy döntöttem, hogy Fazakas Márta, későbbi kollégám hívására – amely valamilyen szinten a cikkemmel is összefüggésbe hozható, gondolom – eljövök az újságtól, és irodalmi titkár leszek. 🙂  Nem azért határoztam így, mert úgy gondoltam volna, hogy bármivel hozzá tudok járulni a változáshoz, inkább kíváncsi voltam, hogy hogyan alakulnak a dolgok… Aztán persze lett változás, több is, mégis valahogy mindvégig megmaradtam egyfajta szemlélőnek, nem tartottam magam soha színházi embernek, bár vonzott ez a közeg, mégsem tudtam, hogyan kapcsolódjak hozzá igazán. Ez a kívülállósság-érzés abszurd módon talán most kezd feloldódni bennem, amikor hat év után elmegyek a színháztól…:)

Mit gondolsz, miért jó ebben a világban élni és dolgozni?

Néha jó, néha nem annyira. 🙂 Számomra legalábbis. Kívülről nézve biztos van számos dolog, amit legtöbben izgalmasnak, érdekesnek tartanának, de benne lenni ebben egészen más, szerintem mindezt meg kell(ene) tudni élni, pontosabban jól megélni, részt venni benne. Talán ez, ami nekem kevésbé sikerült. Hozzáteszem, egészen más a színpad körül dolgozni, részt venni a próbafolyamatokban, akár alkotóként, akár közremuködőként, mint egy irodában dolgozni, s csak néha-néha belepillantani az alkotómunkába. Bár irodalmi titkárként e kettő között egyensúlyt lehetne tartani, nekem ez sem igazán ment, illetve az utóbbi időben talán a színházban is eltolódott egy kicsit a hangsúly, ami a mi szerepünket (irodalmi titkárok, közönségszervezők) illeti, kicsit túl sok lett az adminisztratív tevékenység, kevesebb a kreatív, alkotó munka. Talán ez a nagy intézmény hátránya, talán más az oka…

Milyen értékeket fedeztél fel az elmúlt években a Szigligeti Színházban?

Inkább értékes embereket… 🙂 Azt soha nem éreztem, hogy valami önmagában való érték lenne a színház, ami mindenképp maga a csoda. Ha az itt dolgozó emberek nem hoznak létre valami jót, rendkívülit, konkrétan nem születnek jó előadások, szerintem semmit sem ér az egész. Azt már jó dolognak tartom, hogy amikor idekerültem, elindult valami útkeresés, ami még mindig tart, viszont azt látom, hogy nem mindig az a cél hogy jó előadások szülessenek, pontosabban ez a cél rengeteg mindennek alárendelődik, ami persze részben a kőszínház-státusból ered, gondolom, de ennek ellenére nehezen tudom elfogadni, hogy akár bizonyos közönségrétegnek kell előadást csinálni, vagy a nézőszámra vonatkozó elvárásoknak megfelelni. De ez már az én bajom…:)

Hogy fogsz visszaemlékezni a színészekre, munkatársaidra és erre a pörgős, színes közegre?

Leginkább néhány kollégám miatt sajnálom, hogy elmegyek (és kisebbségben vannak köztük a színészek). A “pörgős, színes közeg” annyira soha nem érdekelt, nem vagyok az a típus, aki ebben érzi jól magát, az épp elég ha néhány emberrel megtalálom azt  a közös pontot, ami miatt egyáltalán szóba állunk egymással a dohányzóban például, vagy akár megiszunk együtt pár sört. És a színházban találtam ilyen embereket, akikkel persze amolyan munkahelyi ártalomként sörözés közben is a színházról beszéltünk, de épp ez jelzi azt, hogy az itteni embereknek nem csak egy munkahely a színház, hanem ez az életük, bármilyen patetikusan is hangzik…:)

(Kincső)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s