A szakmám és én 8.

A következő cikkünkben Hanyecz Robit vettük górcső alá, aki a Lilliput Társulat tagja.

10344893_762869333734060_1567717516_n

Jelenet a Kormos képpel mutogat című bábjátékból

 

Hogyan lettem bábszínész? Hmmm…. Jó kérdés. Véletlenül. Ha van ilyen. Minden esetre hirtelen. És azóta is ehhez tartom magam. Ha az lettem egyáltalán. Vagy ha valaha is az lehetek… Egyáltalán. Mondták – a nálam okosabbak – , jó előre szóltak, hogy a színház megfertőz. Ezt a mondást nem szerettem. Hát mi a színház, valami vírus, ragály vagy járvány?… (Ma már tudom, hogy sajnos egyik sem).

Lássuk az egyszerű tényeket. Még a kilencvenes évek közepén, néhány korombéli borzos sihederrel és felnőttes szemű gyermek lánnyal hályogkovács színházasdit játszottunk Nagyszalontán. Szüleinknek és barátainknak szeretettel. Nem tudtuk hogyan és miért, csak éreztük, hogy kell. Kilencvenhat őszén (pár hónappal az érettségi után) már az akkori Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának statisztája voltam, majd kilencvenhét januárjától az akkori Nagyváradi Állami Bábszínház Lúdas Matyi Társulatának munkakönyvezett bábszínésze. Még tizennyolc évesen. Ezen ma már mosolygok, de úgy éreztem, így kell. Aztán jöttek a rendezők, a szerepek, mélyvíz. Túlélés, úszás, különböző úszásnemek. Ma sem tudom melyik hogy megy, de tanulni kellett, “csendesen, szépen” úgy tudom úgy érdemes.  Kerestem is a lehetőségeket, játszottam mindenhol, ahol csak lehetett.

Hogy mit szóltak mindehhez a szüleim? “El akarsz költözni egy másik városba, hogy valami báb-szín-ház-ban dolgozhass?” Nem értették az egészet (végül is én sem). Azt azonban pontosan tudták (volt honnan, a család negyedik fiúgyermeke vagyok), hogy ha egy gyermek döntést hoz az életéről, azt gátolni, tiltani semmiképp sem, csak támogatni érdemes. Ha anyagilag nincs is hogyan, de erkölcsileg, morálisan mindenképp. A bennük élő száz éves “színházi körökről” terjengő negatív sztereotípia pedig hamar szétfoszlott. Édesanyám a mai napig is minden találkozáskor puszival üdvözli a kollégáimat (majd megköszöni, hogy vigyáznak a kicsi fiára), hetvenkét évesen a leglelkesebb bábszínházrajongó és minden előadást megnéz “szemből”, nézőként és a kulisszák mögül is még legalább egyszer. Hogy mondhassa: “jaj, hát nem is gondolná az ember…” Édesapám pedig odaföntről gyakran nyúl a könyököm alá, ha a vállam megfárad valamelyik báb alatt… És ilyenkor mindketten mosolygunk.

Mit jelent számomra a bábozás? A fentieket újraolvasva úgy tűnik hivatás. Jó lenne méltónak lenni arra, hogy annak tekintsem.  Ha beszélnem kell róla (örömmel tölt el, ha alkalmam nyílik arra, hogy megtehessem), hálát adok a gondviselésnek, hogy kipróbálhattam ember- és bábszínházat egyaránt. Egyiket a másikhoz viszonyítva, egymás tükreiben megnyílnak, megfoghatóbbá válnak. Színház és bábszínház. Testvérek, egy anyától, egyszerre születtek, ikrek. Rendkívül hasonlóak, de két külön egyéniség, más-más szellem. Nem függnek egymástól, de külön-külön még sosem léteztek.

A bábjátékban azonban, saját testem átlátszó médiuma és a fiktív alak mellett mindig jelen van harmadikként egy különálló entitás: a báb.” A holt anyag” – sokan így kezdik a mondatot, ha definiálni próbálják ezt a különleges játszótársat és az életrekeltés csodájáról beszélnek.  Szerintem ezek csak részigazságok. A báb sokkal inkább csupán életten, semmint valaha élő, mára már holt anyag. A bábozás így nem egy felélesztési, életre keltő aktus, hanem a báb sorsának beteljesítése. A bábos teremtő, életet adó pátoszának megélése tökéletes zsákutca. A báb az anyagba zárt konvenció, maga a metafóra,a szimbólumok tárháza, megelevenedésének gesztusa ezért maga a színház.  És ezt ő csinálja velem, nem én vele. Hiszen nélkülem, ” nem elevenen” is “éli világát” egy másik művészeti ág esztétikai tényezőjeként : a báb egy műalkotás. És köszöni szépen jól van.  A vélt vagy valós alá- és fölérendelő viszonyok tehát…  Húha, itt azt hiszem abba kellene hagynom, már így is hosszúra nyúlt. A sorok közül kicsengő lelkesedés talán sikeresebben válaszol a fenti kérdésre, mint a további “szakmázás”. 🙂

Végezetül visszatérnék korábbi gondolataim egyikére: “a színház megfertőz”.  Nálam okosabbak azt is mondták, hogy a boldogság, mint olyan, csupán bizonyos helyzetek bizonyos pillanataiban érhető tetten. Nevezetesen olynkor, ha az ember valamit úgy csinál, hogy közben semmi másra nem gondol, a gondolatai közé semmi más nem férkőzhet be. Példaként az autóversenyzést említették: ha a versenyző másra gondol, vagy lelassul, vagy mondjuk meghal. De említhették volna a színházat is. Ha közben másra gondolok, meg nem halok, de megszűnök létezni. És abban a pillanatban a színház is. Mindez tehát nem betegség, nem járvány, de tényleg fertőz. Bizony. Méghozzá boldogsággal.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s