Az egyik fiú – játéktér.ro

Forgách András: A fiú. Szigligeti Színház, Nagyvárad

A megtett út fontosabb magánál a célnál is. Ez az üzenet, amit magammal vittem A fiúnagyváradi ősbemutatójáról. A második ősbemutatóról – az író-rendező Forgách András koncepciójában ugyanis rendhagyó kettős szereposztásról beszélhetünk. Hunyadi István és Varga Balázs fiatal színművészek önálló alkotói munkák eredményeképpen hoztak létre két különböző fiút, s ennek megfelelően két különböző világot, amelyek nem tűrik meg az összehasonlítást, hiszen a megtett utak eltérő távlatokat mutatnak.

Következésképpen ketté kell válasszam az előadást; jelen esetben pedig azt kívánom bemutatni, hogy miképpen találkozott Félix különös, már-már nem is életszagú történetével Hunyadi István.

A megtett út az érkezésben tetőzik. A cél előtti pillanatban már magunk mögött tudhatjuk az utazás viszontagságait, de a „megérkezettség” biztonsága még nem a miénk. Többszörösen visszaköszönő motívum ez A fiú bizarr világában. Először is a mi, befogadók érkezése is a teljes bizonytalanság feszültségében történik. Nem csupán az előadás előtti elvárások a mieink, hanem a felújított stúdióterem birtokbavételének izgalma is. Aztán a felismerés, hogy a díszlet mögött vezető sötét sikátor útvesztőjében hatolunk be egy nyomasztóan sötét és részleteiben rideg díszletbe. Az idézőjelbe tett fogadó szobájában egyetlen radiátor, de rengeteg fűtéscső kanyarog. Nincsenek is egymáshoz rendelve. A falak feketéjét a berendezés vakítő fehérje, valamint a falakon lógó két kék impresszionista idill ellentétezi. A teremben esküdtnek érzem magam, olyannak, aki a testközelben lejátszandó passiótörténet bírája kell legyen. Csak nehogy Barabbást kiáltsak.

Aztán ránk zárják az egyetlen ajtót. Sötét. Úgy érzem, még mindig minden idézőjelben van: a „bolond” feleség és a „szerető” férj, kettejük „tragédiája”, a karácsonyi időpont pedig rendkívül valószínűtlennek tűnik május közepén. Itt sok minden az elvonatkoztatásé – ez a játék azonban nemvárt csapdákat állíthat.

Az ötven éve férjéhez láncolt, szabadságát elkeseredetten kutató asszony (Fábián Enikő) erőszakkal hozza magával férjét (Hajdu Géza) abba az isten háta mögötti falucskába, ahol Karácsonytól Szilveszterig kívánnak lakni. Átutazók tehát, egy átmeneti élethelyzetben: a feleség megoldásokat próbál keresni arra, hogy túllépjen sérelmein és egyszer végre nyugodtan hajtsa álomra fejét, ám eközben a férj makacsul ragaszkodik addigi életükhöz. A soha meg nem érkezés feszültségével telik meg a tér: a konfliktus lassan, talán kicsit vontatottan bontakozik ki, és a nő nehezen értékelhető tettében éri el tetőpontját. A férj, a szokásosnak mondott injekció hatására mély álomba merül, és néma, mozdulatlan tanújává válik mindannak, aminek a szoba teret ad a következőkben.

A szokatlan időpontban szállást foglalt vendégek a kis közösség érdeklődését is felkeltik. Először a homoszexuálisnak bizonyuló, rendmániás lelkész látogatja meg a nőt és alvó férjét, egyúttal betekintést nyújtva a kis közösség rejtegetett tragédiájába. A falu elöljárói valakit keresnek, egy Félix nevű fiút. A fiút, akinek határozott névelős kiemelése káini bélyeg, mely bújdosásra kényszeríti viselőjét. A pap látszólag jót akar – másként akar jót, mint a hatóságok, akik elől menekül a fiatal drogos.

Az est csendességében a nőnek ismét látogatója akad: ezúttal a feldúlt Félix settenkedik be a szobába, majd tör erőszakosan a nőre. Hangos, harsány belépő ez, ami a kezdeti ijedtséget követően nem tartja fenn a feszültséget. Legfeljebb azért, hogy időelőtt találják meg a csapkodó, kiáltozó körözöttet. Az asszony viszonylagos hidegvérrel tűri, ahogy Félix rajta tölti ki dühét, s forgatja fel a szobát, míg aztán jelentkeznek rajta az elvonási tünetek. Az asszony segít neki a narkotikum adagolásában: a jelenet azonban ismét a mintha-színház határait súrolja. Az intim térben a hátsó sorból is jól látszik, hogy igazából nem is adja be magának az intravénás drogot, ráadásul a heves előadásmódból származó izzadtságcseppeken túl semmilyen látható testi tünete nem mutatkozik a kitartó drogfogyasztásnak.

Az előadás kétségtelenül legsikerültebb jelenetét az iszákos fogadósné alakja hozza. Úgy tűnik számomra, hogy az összes bodoriánus szereplő közül egyedül a Tóth Tünde által alakított házvezetőnő tud ura lenni valamelyest a helyzetnek. Bár élete kisiklott, hozzáértően kézben tartja a fogadó ügyeit, ugyanakkor ismerője mindannak, ami elhangzik és ami történik a szobákban. Az ő szociális hálója a fűtésrendszer, ami mintegy kihangosítja az intim terekben elhangzott párbeszédeket. Így elejétől fogva sejti, hogy Félix az átutazók szobájában húzta meg magát, mégis, nagyon következetesen védelmébe veszi a fiút, illetve a nőt, amikor a felügyelő (Pál Hunor) és ügyefogyott rendőrei (Csatlós Lóránt, Szotyori József) kihallgatásra érkeznek a szállóba.

A komikus jelenetsorozatok egy peremvidék antropomorf alakjainak élettoposzait körvonalazzák, akárcsak a Székely Csaba bányavidékét benépesítő lakosok esetében.

A hatóság emberei a házkutatás során mindvégig kerülgetik a forró kását. Félix vállfára akasztott ingek mögött bújkál – felesleges azonban ezt tennie, sokkal hatásosabb és értelemtelibb lenne, ha mindvégig szem előtt maradva kerülné el az elvakult felnőttek tekinteteit. Itt ejtenék szót ugyanakkor azokról a következetlenségekről, amelyek a felfokozott feszültség közepette különösen fül- és szemsértően hatottak. Mert az még elfogadható számunkra, hogy egy jól felszerelt szobában csésze és vízmelegítő akad, de az már felfoghatatlan, hogy a kislánynak, Évikének (Lászlóffy Emőke) honnan kerít elő a feleség egy egész csomag színesceruzát. A díszlet festmény-betétei hirtelen funkciójukat vesztik akkor, amikor átváltoznak ablakká – jómagam eddig csupán „belemagyarázós” válaszokat találtam arra, hogy miért is kellett a Waterloo-híd képét felhasználni ilyen célból. Értelmezhetetlen marad számomra továbbá az, hogy az eszközök forgatagában miért kell kétszer is mímelni egy nem létező villanykapcsolót. A működő vízforraló és az igazi teázás jelenete mellett az ilyesfajta mintha-betét át nem gondoltnak hat, illetve egyenesen ellentmondásos, ha azt vesszük figyelembe, hogy a textus semmit sem bíz a véletlenre. A nevek motiváltsága mellett az sem a puszta szerencsének köszönhető, hogy a magára maradt fiú a magára maradt nővel folytat csupán párbeszédet. Hiszen a mű problémafelvetése ebben az utolsó párbeszédben válik igazán akkuttá: a fiú öngyilkosságra készül, lassan pedig bebizonyosodik az is, hogy a nő megölte férjét.

A tragikum ebben az eltávolodásban érhető tetten: az önmagát elvesztő fiatal története egybecseng a szottyadt öregasszony sorsával – mindketten végérvényesen elidegenednek önmagunktól; az egyik úgy, hogy véget vet életének, a másik pedig úgy, hogy attól válik meg, aki az életét jelentette az elmúlt fél évszázadban. Egy cél felé közeledik tehát két különböző út, melyeket az az egy ítélet kapcsol össze, mely szerintmindenki függ valamitől.

Bíró Árpád L.

Rendező: Forgách András. Díszlet, jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Szereplők: Apa: Hajdu Géza, Anya: Fábián Enikő, Lelkész: Dimény Levente, A fiú: Varga Balázs/ Hunyadi István, Kislány: Lászlóffy Emőke, Nyomozó: Pál Hunor, Gondnoknő:Tóth Tünde, Első rendőr: Szotyori József, Második rendőr: Csatlós Lóránt, Szerelő:Dobos Imre.

 http://www.jatekter.ro/?p=3370

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s